A férjem reagált először.
Nem volt hangos. Nem mondott semmi udvariatlant. De a válasza elég menő volt ahhoz, hogy szinte azonnal véget vetsen a beszélgetésnek. Ez az a fajta távolságtartó reakció volt, amit az emberek néha mutatnak, amikor már eldöntötték, mit gondolnak valakiről anélkül, hogy igazán néznének.
Egy rövid pillanatra kínos csend ült köztünk.
De nem figyeltem a szavaira.
Felnéztem
a kezei.
Enyhén remegtek.
Nem feltűnő. Nem drámai. Csak annyit, hogy megmutassa, mennyire kimerült valójában. Ebben a remegő remegésben rejlett a fáradtság, a feszültség és a nehéz felelősség, hogy
