a villát.
“Terápián vagyok.”
Ez meglepett.
Csendben voltam.
“Megkérdezte, miért mondtam ezt neked.”
“És?”
Anya a tányérjára nézett.
“Azért mondtam neki, mert dühös voltam.”
Vártam.
“Folyton kérdezte, miért.”
Aztán rám nézett.
“Azt hiszem, bántani akartalak téged.”
A szavak közénk estek.
Furcsa módon kevésbé fájnak nekik, mint minden kifogásuk.
“Miért?”
“Mert tudsz járni.”
Elhúztam a homlokmat.
“Volt?”
“El tudod távolodni a dolgoktól. A munkákról. Az emberek részéről. Olyan helyzetek, amiket nem szeretsz. Az apád is érzelmileg képes volt erre. Meg tudnám csinálni
Nem.”
“Ez nem magyarázza—”
“Tudom.”
Hüvelykujjával simogatta a szalvéta
