nedvesek voltak, miközben ismételtem a nevet, amit Tim megtanult rajtam.
214-es szoba.
Kopogtam az ajtón, kinyitottam, és beléptem.
Rosie az ablaknál ült, vékony takaróval a lábán. Lassan felemelte a fejét, és összeszűkítette a szemét a délutáni fényében.
Folytasd a következő oldalon.
“Anya,” mondtam – a szó furcsán tűnt a nyelvemen. Tim.”
Sokáig bámult engem. Aztán az arcvonásai ellazultak, és egy remegő kéz nyúlt felém.
“Végre itt vagy,” suttogta.
Átsétáltam a szobán, és megfogtam a kezét
Az enyém. Távolságra és hidegségre számítottam. Ehelyett szégyen
