De a válasza elég menő volt ahhoz, hogy szinte azonnal véget vetsen a beszélgetésnek. Ez az a fajta távolságtartó reakció volt, amit az emberek néha mutatnak, amikor már eldöntötték, mit gondolnak valakiről anélkül, hogy igazán néznének.
Egy rövid pillanatra kínos csend ült köztünk.
De nem figyeltem a szavaira.
A kezére néztem.
Enyhén remegtek.
Nem feltűnő. Nem drámai. Csak annyit, hogy megmutassa, mennyire kimerült valójában. Ebben a remegő remegésben rejlett a fáradtság, a feszültség és a nehéz felelősség, hogy erősnek kell maradni, bár az erő valószínűleg régóta hiányzott.
Léptem egy apró
Egy fiatal anyának segítettem egy boltban – ami egy hónappal később történt, meglepett.
