az örökségről szól.”
“Tudom. Hadd fejezzem be.”
Vártam.
“A halálom után maradt pénzt egyenlően osztják el.”
“Annak kellene lennie.”
“De a legfontosabb, hogy tudja, nincs rá váró ház. Saját kezébe kell vennie az életét.”
Bólintottam.
“Nem fogja tetszeni neki.”
“A
Nincs.”
Mindketten nevettünk.
Kicsi volt.
Kellemetlen.
De tényleg.
A kapcsolatunk nem gyógyult meg magától.
Nem volt drámai ölelés.
Semmi a megbocsátásról beszélgetni.
Hónapokig óvatosak voltunk egymással.
Néha anyám visszatért a régi szokásokhoz.
Amikor először panaszkodott, hogy nem hívok elég gyakran, azt mondtam: “Ha hiányozom, te is hívhatsz.”
Elhallgatott.
Három nappal
