kimondanod.”
“Ó, istenem!”
Ott volt az anyám.
Nem a puha hangpostás verzió.
Az eredeti.
Majdnem mosolyogtam.
Ő észrevette.
“Volt?”
“Semmi.”
“Nem, mondd ki.”
“Dühös vagy, mert a bocsánatkérés nem állította vissza azonnal hozzám való hozzáférést.”
Az arca elpirult.
“Ez kellemetlen kijelentés.”
“Bárcsak soha nem lettem volna a lányod.”
“Mondtam, hogy nem így értettem.”
“Nem igaz?”
Elfordította a tekintetét.
Ez többet tett
fájdalmas volt, mint vártam.
Nem azért, mert választ kellett volna.
Mert hirtelen rájöttem, hogy már van egy.
Anyám szeretett engem.
A maga módján.
De évekig haragot is tartott rám.
