én sem vagyok házas.
Nevettünk az ősz hajunkon, a fájó térdeinken és azokon a buta álmainkon, amiket valaha együtt láttunk.
Néha csendben ültünk, olyan ismerős légkörben, hogy a közöttünk elveszett évtizedek kisebbnek tűntek.
“Még mindig fekete kávét iszol?” kérdezte egy délután.
“Igen.”
“Tudtam, hogy ezt megtennéd.”
Valami szokatlan volt a nyugodtságában.
Sok súlyos betegséggel élő beteg félt, dühös vagy túlterhelt volt.
Thomas békésnek tűnt.
Úgy nézett ki, mint aki nagyon sokáig várt egy utolsó eseményre.
Egy reggel egy gondosan megfogalmazott kérdést tett fel.
“Van családod a közelben, Nancy? Segít valaki
