gondolok.”
“Én is.”
Nyelt egyet.
“Nagyon sajnálom, Emily.”
Ezúttal semmi más nem követte.
Nincs kifogás.
Nincs “de”.
Nincs emlékük az összes áldozatukról.
Nem követel, hogy megbocsásssak neki.
Hittem neki.
“Tudom.”
Átnyúlt az asztalon.
Hagytam, hogy megfogja a kezem.
Aztán olyat mondott, amire sosem számítottam.
“Az, hogy elvesztetted a pénzed, valószínűleg megmentette a kapcsolatunkat.”
Daniel majdnem megfulladt a kávéjába.
Nevettem.
Anya is nevetett.
Megszorította a kezem.
“Komolyan mondom. Amíg mindent rendbe teszel, egyikünknek sem kellett figyelnie arra, mit tettünk veled.”
Visszagondoltam az anyák napja utáni reggelre.
A pánikszerű hívások.
A vádak.
