Még mindig hallom azt a finom fa illatát, amit sós tejszínnel átitatott, amikor visszagondolok a vajtálra. Nem azért, mert naponta használtam, hanem mert a nagymamámé volt. Igazából nem éltünk igazán, amíg nem láttunk egy köténynyelű vajt viselő nőt, aki olyan virtuozitással birkózna, mintha egy vadló birkózása lenne – természetesen szerelemből.
A farmja konyhájának egyik sarkában ült, mint egy tehervad, bár diszkréten. Egy egyszerű fa vályú, egy hullámvasz, amelyet az évek során a nap, ujjak és vaj feketített. A legtöbb embernek fogalma sincs, mire való. De akkoriban ez egy alapvető eszközeszköz volt,
